Kívülről a maximalizmus sokszor irigylésre méltó tulajdonságnak tűnik. Precíz vagy. Alapos.

Mindig igényes munkát adsz ki a kezedből. Ami kívülről nem látszik, az az, hogy mindennek ára van.

Volt egy nő, aki minden este úgy feküdt le, hogy a fejében még mindig a napi hibáit sorolta. Hiába végzett el tíz feladatot, csak arra emlékezett, amit nem sikerült tökéletesen megoldania. Megkérdeztem tőle:

"Mikor érzed azt, hogy elég volt?"
Elmosolyodott.
"Soha."

Ez az egy szó mindent elmondott. A maximalizmus ugyanis ritkán a magas igényességről szól.

Sokkal gyakrabban a félelemről. Arról a félelemről, hogy ha hibázom, kevés leszek. Hogy ha nem teljesítek tökéletesen, elveszítem mások elismerését.

Az önismereti folyamat során gyakran kiderül, hogy ezek az érzések nem a jelenből érkeznek.

Sokszor gyerekként tanultuk meg, hogy a dicséretet ki kell érdemelni, hogy csak akkor vagyunk igazán jók, ha hibátlanok vagyunk. Pedig az élet nem vizsga, és az értéked nem attól függ, hány hibát követsz el. A fejlődéshez nem tökéletesség kell, hanem bátorság.

Bátorság ahhoz, hogy néha elég jónak is merd látni magad.