Lélektükör

Van egy kérdés, amit szinte minden önismereti folyamatban előbb-utóbb feltesz valaki.

Van egy mondat, amit nagyon gyakran hallok az első beszélgetéseken:

Ezt suttogta, mintha még kimondani is nehéz lenne. Mert tényleg nem volt "oka". Minden rendben volt, munka, kapcsolat, élethelyzet. És mégis. Ez az az állapot, amit nagyon sokan átélnek, csak ritkán mondják ki. Amikor kívül minden működik, belül viszont nincs kapcsolódás.

Amikor először leült, már a beszélgetés elején ezt mondta: "Tudom, hogy túl sokat vállalok… de nem tudok nemet mondani." Folyamatosan másokhoz igazodott, segített, intézett, jelen volt – miközben egyre fáradtabb lett.

"Egyszerűen nem tudom kikapcsolni az agyam." – hangzik el sokszor. Folyamatos gondolatok, elemzés, kérdések. "Mi van, ha…?" És ettől egy ponton már teljesen lefárad az ember.

Volt egy pont egy ülésen, amikor hosszú csend után csak ennyit mondott: "Nem akarom ezt tovább." Ez a mondat egyszerű volt, mégis hatalmas súlya volt. Mert mögötte ott volt évek feszültsége, elfojtása, kompromisszuma.

Sokan érzik úgy, hogy "mindig ugyanabba futnak bele". Ugyanaz a típusú kapcsolat, ugyanazok a konfliktusok, ugyanaz a végeredmény. Ez nem véletlen. A pszichológia szerint az ember hajlamos az ismerőst választani – még akkor is, ha az nem jó számára, de biztonságos. Ezért ismételjük a mintákat.

Ez a mondat nagyon őszinte volt: "Inkább benne maradok, mert félek, hogy egyedül maradok." A kapcsolat nem volt jó, de ismerős volt. Amikor mélyebbre mentünk, kiderült, hogy a félelem nem a jelenről szól. Hanem egy régi élményről:

Ő úgy fogalmazott: "Minden rendben van az életemben… mégis állandóan feszült vagyok." Ez az egyik legnehezebb állapot, mert nincs konkrét kiváltó ok. A beszélgetések során kiderült, hogy már gyerekként is jelen volt benne egyfajta "készenléti állapot".

Ez a kérdés általában akkor jön, amikor már sokadszorra ismétlődik ugyanaz. Más ember. Más helyzet. Ugyanaz az érzés.