Gábor sikeres volt. Jó állása volt, szerette a munkáját, és kívülről minden rendben lévőnek tűnt. Mégis úgy érezte, hogy soha nem elég. Ha dicséretet kapott, örült neki egy óráig, aztán már a következő feladaton járt az esze. Amikor megkérdeztem, mikor érezte utoljára azt, hogy egyszerűen elégedett önmagával, csak elmosolyodott. "Nem emlékszem ilyenre."

Ahogy beszélgettünk, lassan előkerültek a gyerekkori emlékek. Jó jegyek. Sporteredmények. Versenyek. Mindig volt egy következő cél. Mindig lehetett még jobbnak lenni. A teljesítmény lassan összefonódott az önértékelésével. 

Felnőttként már nem a szüleinek akart megfelelni, hanem annak a belső hangnak, amely azt ismételgette: "Még nem elég."

Az önismereti munka során nem az volt a cél, hogy kevésbé legyen ambiciózus, hanem hogy megtanulja különválasztani a teljesítményét a saját értékétől. Mert egy ember értékét nem az határozza meg, hogy hány feladatot pipált ki, hanem az, hogy akkor is tudja-e szeretni önmagát, amikor éppen nem teljesít.