Életem során többször tapasztaltam, hogy a külvilág zajai elnyomják a belső hangot. Az elvárások, a rohanó hétköznapok, a folyamatos információáradat mind-mind nehezítik, hogy meghalljuk, mit súg a lelkünk.

Számomra az első lépés mindig a megállás volt. Nem könnyű, mert a világ folyamatosan mozgásban van, de pár perc csend is elég lehet ahhoz, hogy ráhangolódjunk önmagunkra. Ezt gyakran meditációval, rövid légzőgyakorlatokkal, vagy akár egy sétával a természetben teszem.

Amikor meghalljuk a belső hangot, az nem hangos kiabálás, hanem inkább finom iránytű – egy érzés, egy sugallat, ami tudatja velünk, merre van a helyes út.

A lényeg, hogy bízzunk az intuícióban, még akkor is, ha elsőre nem tűnik logikusnak. 

A belső hang gyakran épp ott vezet, ahol a félelmeinkkel és a komfortzónánkkal találkozunk. Aztán ahogy egyre többet hallgatunk rá, úgy erősödik a kapcsolat önmagunkkal, és egyre tisztábban látjuk a döntéseinket.Azt tapasztaltam, hogy ha rendszeresen megengedem magamnak ezt a "belső beszélgetést",

a mindennapok könnyebbé, harmónikusabbá válnak, és ez nem csak engem nyugtat meg, hanem a környezetemre is kihat – egyfajta belső rendet teremt, ami lágyan visszatükröződik a világomban.