Egyszer egy kliens hosszú csend után ezt mondta: "Olyan, mintha csak statiszta lennék a saját életemben."

Sokáig gondolkodtam ezen a mondaton. Azért, mert annyira pontosan írja le azt az érzést, amivel sokan élnek együtt. Működik az életük. Elvégzik a feladataikat. Helytállnak a munkában, a családban, a párkapcsolatban. Kívülről talán még sikeresnek is tűnnek. Belül azonban ott motoszkál egy nehezen megfogalmazható hiány. Nem tudják pontosan, mi hiányzik, csak azt érzik, hogy valahogy nem önmaguk.

Ez az érzés nem egyik napról a másikra alakul k, sokkal inkább évek alatt. Minden alkalommal, amikor nem azt mondjuk, amit valójában gondolunk. Amikor olyan döntést hozunk, amiről mélyen belül tudjuk, hogy nem nekünk való. Amikor újra és újra mások elvárásai szerint próbálunk élni. És egy idő után annyira megszokjuk ezt, hogy már fel sem tűnik.

Az önismereti munka egyik legszebb pillanata számomra mindig az, amikor valaki először mondja ki: "Ezt most már nem akarom tovább."

Nem azért, mert hirtelen megváltozott minden, hanem mert először engedte meg magának, hogy meghallja a saját hangját. Sokan azt hiszik, hogy önmagunk megtalálása valami nagy, misztikus élmény. Én inkább azt látom, hogy apró döntések sorozata. Egy őszintén kimondott mondat. Egy nemet jelentő válasz. Egy régóta halogatott lépés. És egyszer csak azt veszed észre, hogy már nem azt az életet éled, amit mások vártak tőled, hanem azt, amelyikben végre otthon érzed magad.