Az egyik legnehezebb döntés az életben nem az, hogy belevágjunk valamibe, hanem az, hogy felismerjük, amikor valaminek lejárt az ideje. Sokan maradnak benne olyan kapcsolatokban, amelyek már régóta nem táplálják őket. Nem azért, mert nem látják a problémákat, hanem mert félnek attól, ami a döntésük után következne. Félnek a magánytól, a bizonytalanságtól, attól, hogy talán soha többé nem találnak társat.

Egyszer egy kliens azt mondta nekem: "Nem is tudom, szeretem-e még. Csak azt tudom, hogy rettegek attól, hogy nélküle maradok."

Ez a mondat nagyon mélyen megérintett. Mert nem a szerelemről szólt, hanem a félelemről. Sokszor nem egy kapcsolatot tartunk életben, hanem azt a biztonságérzetet, amit hozzá kapcsolunk. Akkor is, ha az a biztonság valójában már régen nem létezik.

Az önismereti munka során gyakran kiderül, hogy a félelem gyökere nem a jelen kapcsolatban van, sokkal régebbi. Talán gyermekként éltük meg azt, hogy az egyedüllét veszélyes, hogy szeretet nélkül nem vagyunk elég értékesek, vagy hogy mindenáron meg kell őrizni a kapcsolatokat. Pedig van egy fontos különbség, amit érdemes felismerni. 

Egyedül lenni és magányosnak lenni nem ugyanaz. És kapcsolatban élni sem jelenti automatikusan azt, hogy nem vagyunk magányosak. Sokszor a legnagyobb magányt éppen egy olyan kapcsolatban éljük át, ahol már nem látjuk egymást igazán.

Talán nem az a kérdés, hogy mered-e elengedni a másikat, hanem az, hogy mersz-e végre önmagad mellett dönteni.