Az első találkozásunkon Anna szinte végig mosolygott. Kedves volt, figyelmes, és minden kérdésemre úgy válaszolt, hogy közben többször is bocsánatot kért. Akkor is, amikor semmi oka nem volt rá. Amikor megkérdeztem, miért keresett meg, egyetlen mondatot mondott:

"Egyszerűen nem tudok nemet mondani senkinek."

Elmesélte, hogy a munkahelyén mindig ő vállalja el a plusz feladatokat. A családjában ő intézi a problémákat. A barátai hozzá fordulnak segítségért. Mindenki számíthat rá. Csak éppen ő nem számíthatott saját magára. Ha pihenni szeretett volna, bűntudata lett. Ha visszautasított egy kérést, napokig rosszul érezte magát. Kívülről úgy tűnt, mintha rendkívül önzetlen lenne. Belül azonban egyre fáradtabbá vált.

Ahogy haladtunk előre a beszélgetések során, lassan kirajzolódott egy régi minta. Gyerekként sok dicséretet kapott, amikor segített. Amikor alkalmazkodott. Amikor nem okozott gondot. Nem mondta ki senki, hogy csak akkor szerethető, ha mindig másokat helyez előtérbe. De ő ezt tanulta meg. Felnőttként már automatikusan működött benne ez a program.

Az egyik alkalommal azt a feladatot kapta, hogy a következő héten egyetlen alkalommal mondjon nemet valamire, amire valójában nem szeretne igent mondani. A következő ülésen mosolyogva érkezett.

"Egész héten ezen gondolkodtam. Aztán a kolléganőm megkért valamire, és először az életemben azt mondtam: most nem tudom elvállalni."

Várt. Arra számított, hogy megsértődik majd rá a kollégája. Nem történt semmi. A világ nem omlott össze. És talán ez volt az egyik legfontosabb felismerése. Sokszor nem a másik ember reakciójától félünk. Hanem attól, hogy ha nemet mondunk, elveszítjük a szerethetőségünket. Pedig a valódi kapcsolatokat nem az tartja össze, hogy mindig mindenben rendelkezésre állunk.

Hanem az, hogy őszinték tudunk lenni.

A saját szükségleteinkkel együtt.